Kell némi bátorság ahhoz, hogy leírja és nem szégyelli kimondani: érzi magán a kétségbeesést! Joggal, hiszen már negyedik hónapja tart a krízis, amiből nem tudja mikor sikerül kitörnie. Lehet, hogy már a szervezete a tartalékát használja, és olyan kevés az, amiből töltekezni képes. Egy ismerőse azt írta: „egy percig se engedd eluralkodni Magadban a kétségeket. Tudom, hogy mondani könnyű, de én arra jutottam, amikor hasonló helyzetbe kerültem, nem egyszer, hogy minden ezen múlik. Kell persze mázli is hozzá” igen, és sok-sok kitartás, mert úgy érzi, minden belead abba, hogy sikerüljön, basszus, csak ne fájna neki annyira az igazságtalanság, és tudna bízni abban, hogy az igazságnak győznie kell – bár mióta meghalt Mátyás király – oda az igazság :):) Továbbra is csak egy rossz álomhoz tudja hasonlítani, amiből várja, hogy felébredjen és gyorsan felejtse el.
Tegnap találkozott a volt pszichológia tanárnőjével, akivel beszélt a problémájáról és persze a „ hogyan tovább-ról is” mert annyira ismerte már, hogy a megoldásra is rákérdez! Több dolgot is említett neki amivel szívesen foglalkozna, és persze támogatta, erősítette, hogy vágjon bele és képes lesz rá!
Természetesen nem mulasztotta el feltenni a mindent eldöntő kérdést: „ látsz rajtam valami furcsát? ugye még nem bolondultam meg?” persze jól tudta, hogy itt még nem tart, de annyit azért mondott: kicsit negatív, és a szemén látszódik a szomorúság! Megnézte magát a tükörben: a csuda tudja, sokszor látta szomorúnak, de az tény, az arca mindig tükrözi az érzéseit, gondolatait.
A héten a saját bőrén tapasztalta: milyen érzés a munkaügyi központba jelentkezni, mint álláskereső. Ez idáig csak riporterként járt és szólította meg sajnálkozva az érintett embereket. Nyitás előtt pár perccel már odaért, és mintha szégyellnie kellene, nem állt az ajtóba ahol a „sorstársai” várakoztak, hanem megállt a hivatallal szemben.
Próbálta kitalálni, hogy a farmernadrágos fiatalember vajon mit dolgozott, mielőtt utcára került? Mellette álldogált egy idősebb hölgy, akinek szegényes öltözetén kívül, csak az elkeseredés látszódott az arcán… na és neki? Ha ő ott állt volna és valaki titokban figyeli, mit olvasott volna le róla? A smink ellenére tükröződött az arcán, hogy megalázóan érzi magát és kétségbeesettnek? Annyi szerencséje volt, hogy az egyik tanácsadót ismerte személyesen és sikerült vele beszélnie, így nem kellett várakozni, ráadásul az ügyintéző is kedves volt. Sorba adta neki a papírokat, egyetlen egyszer sem olvasta el, amit a bérosztályon búcsúzóul a kezébe nyomtak, föl sem fogta, mit jelent ez a papírhalmaz. Majd töltögette sorban a papírokat, beteltek a rubrikák, amibe beírta az eddigi iskoláit. Gépiesen válaszolt a kérdésekre, és megtudta: három hónapot lehet álláskereső, kb 80.000,- Ft-ért, ha ez idáig nem sikerül munkát találnia, akkor már csak kb 20.000,- Ft-os segélyre lesz jogosult.
Szép kilátások. Kapott egy kódot is, amivel regisztrálhatott egy virtuális munkaerő piacon. Ebben az egész ország adatbázisa szerepel, nem kis idő végig nézni, mint ahogy a többi oldalakon regisztrált munkalehetőségeket sem. Ezenkívül még nem felejtett el saját ötleteivel sem házalni, bár gyakorlatilag még semmi sem jött össze. Miközben versenyt fut az idővel. És próbálja forintra beosztani a végkielégítést, és ha marad az ebédből, inkább elteszi a hűtőbe másnapra a gyereknek, ( ezt korábban sosem tette) hogy kevesebbet kelljen vásárolnia. Mennyire szégyelli, hogy munkanélküli, pedig nem az ő szégyene, de rajta van a bélyeg.
Ha optimista akar lenni, akkor azzal vigasztalja magát: a NEM-ek után jönni fognak az IGEN-ek, mert egész egyszerűen nem történhet máshogy…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: