Kedves Olvasók! Bizonyára észrevették, hogy az utóbbi időben kevesebbet írtam. Tettem ezt azért, mert „ kipróbálhattam magam” egy rádióban. Gyakornoki szerződéssel! ami már önmagában is furcsa az én koromban. Ez azt jelenti, hogy négy-hat hétig ingyen kell dolgozni, miközben tesztelnek. Tanulságos volt az egész…íme egy kis összefoglaló
Nem babra ment a játék, hanem véresen komoly volt a dolog: egy állás lehetőség! Természetesen volt benne szorongás, nem is kevés az első napokban, amikor csak úgy zúdult rá az információ áradat. Szinten mindenki bombázta, de nyilván ez így természetes. Olykor idegenül tekintett az emberekre, a helyzetekre, és a technikai dolgokra, ami egyáltalán nem volt könnyű feladat számára, de körmölte az új információkat és próbálta elraktározni az agyában. Hol kisebb, hol nagyobb feladatokat bíztak rá, amit igyekezett mindig végrehajtani. Szervezés, telefonálás, ötletek – témák írása, és próbálta a vágást is, ami egy bonyolult folyamatnak tűnt, de nyilván idővel és türelemmel tanulható.
Hol ide, hol oda figyelt, miközben beárnyékolta teljesítőképességét azt a tudat: hogy ő tulajdonképpen csak tanul, és mikor fog leülepedni benne az a rengeteg információ, amit nagyon hamar kellene tudnia. Bár nem mondták ki, de ott lógott a levegőben és a hátán érezte a szemrehányó pillantásokat… pedig tényleg akart, nagyon is, és jól tudta az eszével, hogy nem kis tétje van a teljesítményének. Pár nap elteltével már hallotta, hogy a szerveznek más embereket is, hogy behívják, kipróbálják. Próbált a kollégákkal kialakítani egy kicsit bensőségesebb kapcsolatot, de a nagy hajtás erre nem adott lehetőséget, csak a kapkodást érezte, és egy idő után már csak suta próbálkozásnak élte meg, ha megkérdezte valamelyiktől: hogy vagy? Kicsit az iskolás évei jutotta eszébe és az a bölcsesség: egy közösség nagy fel tud emelni! de képes a sárba taposni is!
Az utolsó napon a főnök közölte vele: a „munkatársak” szerint lassú, nem sajátította el kellőképpen a tanulnivalókat… pontatlanok a vágásai… mit lehet erre mondani? Igen, talán több időre lett volna szüksége, sikerélményre, talán érezhette volna, hogy empatikusak vele és nem mindig csak a katonás utasításokat kapja. Képtelen volt arra, hogy az utóbbi 15 év beidegződött mozdulatait egyik napról a másikra, egész másra váltsa át, és nem tudott este 10-ig ott maradni gyakorolni sem, mert az utóbbi hónapok rettenetesen megviselték, és nyilván ezt még magába hurcolta… és a szervezete is folyamatosan küldte a jelzéseket, a stressz minden formájában.
De lehet erről egy új helyzetben, ismeretlenek előtt beszélni? Kiállni egy közösség elé? Hát nagyon nem… talán jobb lett volna ezt a kudarcot elkerülni, de legalább megpróbálta. A gyereknek csak vázlatosan mondta el a történetet, persze a kisebbik megint beparázott és már maga sem tudja, honnan veszi az erőt amikor azt mondja: nyugi, minden rendben lesz, mert nem lehet máshogy!
Hétfőtől újabb „ámokfutásba” kezd, elmegy azokra a helyekre személyesen, ahol még remélheti, hogy szükség van a munkájára, és őrá is..
Rossz munkahely lett volna.