Kedves blog-látogatók!
Ezúton szeretném megköszönni a látogatásokat és azt az együttérzést, amit hozzám intéztetek. Jól tudom, hogy sokkal többen olvassák, (olvassátok) mint amennyi „tetszést” kap a blog! Elfogadom, hogy kevesen mernek nyíltan írni, ( legtöbben emailen keresnek meg) de annak egyáltalán nem örülök, hogy mindez félelemből történik! Azt meg végképp nem tudom hova tenni, hogy az a kolléga, akivel évekig együtt dolgoztam, és a minap összetalálkoztam vele az utcán, és már már szólásra mozdult a szám, amikor az illető látványosan és félreérthetetlenül elfordította a fejét… két dolog jutott eszembe: vagy totál elhatárolódik, mert kirúgtak és úgy érzi: megbélyegzett vagyok, a másik lehetőség: annyira fél, hogy még az utcán sem mer velem szóba állni, ne hogy meglássák – azok (!) és még a végén baja lesz, hiszen hamarosan készítik elő a következő kirúgási listákat!
Hova vezet ez a fajta félelem, hol van a „szólás szabadsága”? hol van a szakma? Az nem lehet, hogy mindenki „élő mikrofon állvánnyá” változzon, és bár eleget tesz a főnöki utasításnak, mégis ott van a feje fölött Damoklész kardja! Lehet a legjobb „munkaerő” őt is szemrebbenés és lelkiismeretfurdalás nélkül utcára tehetik, mert a HR –nek darab-darab, őket csak egy cél vezényli: minél hamarabb kitolni a rendszerből, és sajnos sokan egy zokszó nélkül tudomásul veszik…
Hol marad a szolidarítás? A szakszervezet? Az érdekképviseleti szervek? Semmilyen védelemet nem kap senki? Így lehet földönfutóvá tenni embereket, akik még egy bizonyos koron túl az oly sokat emlegetett közmunkaprogramban sem vehetnek részt!
Érdekes, a legutóbbi bejegyzés óta ( mikor véletlenül összefutott a volt főnökével) törölték a közös a levelezési listáról is! ( amit tulajdonképpen nem baj, mert ugyan mi köze már az egészhez) de összeállt a kép: a volt főnök tuti olvasta a bejegyzést, de ez egyáltalán nem baj… sőt!
Neki is legyen pár álmatlan éjszakája mindazokkal, akikkel ezt közösen kitervelték, mert persze senki sem vállalja fel nyíltan! ahhoz nem elég egyenes emberek…neki pedig az egyetlen fegyverét ( a tollát) nem tudják elvenni, mert nem adja!
Kedves Barbara!
köszönöm,hogy megosztottad a tapasztalataidat, szomorúan olvastam, mennyit ér egy kolléga!de nem hiába tartja a mondás: a bajban tudod meg, ki a jó barátod! remélem többet nem kerülsz hasonló helyzetbe:)
A kollégához a harmadik megoldás: egyszerűen csak képmutató.
Engem annó a Bródy Sándor utcából rúgtak ki (nem részletezem, miért és hogyan). Két évig nem dolgoztam, majd egy jó barátnak köszönhetően újra itt vagyok, csak már a Kunigundában…
Az elmúlt 2 év alatt a közvetlen kollégáim annyit sem mondtak, hogy mukk. Se egy telefon, se egy e-mail, semmi. 10 évig dolgoztunk együtt, munka mellett kirándulni jártunk, pizzázni, kocsmába, és úgy jöttem el a Bródyból, hogy annyit nem mondtak: “Szia.”
A minap találkoztam az egyikkel… éppen “friss levegőt” szívtam az udvaron, mikor oda jött hozzám. “Sziamiújság, dejóhogylátlak, hallottamhogyvisszajöttél, dejólnézelki, csinosvagy…” – hétmérföldes nyelvcsapások közepette. A gyomrom forgott. Legszívesebben elküldtem volna, hogy nyaljon talpat ott, ahol az elmúlt 2 évben tette, és ha eddig nem jutottam eszébe, akkor most se tegye. De rájöttem, hogy nem ér annyit. És tudom, hogy képmutató. Soha sem lesz másmilyen.