Véletlen találkozás – a volt főnökkel…

Egyáltalán nem számított rá, hogy ez bekövetkezhet, de ha idáig még nem lett volna száz százalékig meggyőződve arról, hogy ő rakta fel arra a bizonyos kirúgási listára, ( ami nagy titokban a dolgozók háta mögött készült); akkor abban a szituációban – mindez végleg bebizonyosodott! Ahhoz túl jó ember ismerő, hogy ne tudna olvasni és ne venné  le a jeleket egy tekintetből, egy nézésből, egy rezdülésből. Nyilván kényelmetlen és kellemetlen volt neki a váratlan találkozás egy járóbeteg rendelésen, és az illető zavarában a gyerekéről kérdezte, és ( nagy sietősen a sajátjáról is mondott valamit, mintegy figyelem elterelés gyanánt) de ő közbe vágott: „hogy nem ez a legfontosabb most az életében, hanem az: ahogyan küzd és talpon akar maradni, és bár nem akart jelenetet rendezni, annyit azért odamondott a volt főnöknek: nagyon nagy igazságtalanságot műveltetek!” persze az empátia szikráját sem érezte,  csak azt, hogy mennyire kínos neki a találkozás,  nyilván megkönnyebbült, amikor behívták  a rendelőbe!

Őrület! Ennyire hülyének nézi? Egy valamire való vezető, ha kirúgják a beosztottait legalább kiáll értük, de ha már azt sem tud, akkor felhívja őket, vagy levelet ír, vagy legalább empatikus velük, na de ő?  mit művelt? Az előzetes felmondás után vagy két héttel írt csak egy levelet, amelyben két nyugdíjas kollégával együtt egy „búcsú bulira” hívta a kirúgottakat! Buliba! Az ész megáll! Erre azért nehéz szavakat találni és természetesen azóta sem mutatott semmiféle érdeklődést! Leírták, mint egy nagy nullát, lenyomták a kirúgást a torkán, a felmondó levélben azért talált néhány furcsaságot, pl hogy nem tudnak a képzettségének megfelelő munkát biztosítani, miközben ez nem igaz, mert meg sem kérdezték! Arra sem méltatták a HR-esek, hogy meghallgassák a nyomorát!  És jól tudja, hogy közben   – külsős emberek kaptak magas beosztásokat –de nyilván  az ő kis újságírói bérén kell spórolni! Miközben bőven képes lenne egyéb területeken is helyt állni…

Na igen ezt a hetet tulajdonképpen már az elengedés hetének lehetne nevezni, ugyan az ígéretükkel szemben nem hívták be a bérosztályra aláírni, hanem a számlájára elutalták a végkielégítést, mintegy befejezésképpen – mikor pecsét kerül a hivatalos levél végére!

Beszélt egy munkajogásszal, aki azt mondta: „ebben a politikai helyzetben szinte lehetetlen pert nyerni a volt munkaadójával szemben, mert mindenhol az ő embereik vannak”

Ez azért sokat elmond az országról…