A várva döntést elmaradt… most sem kapott választ arra vonatkozóan, hogy változtatott-e a szándékán a munkáltató! Megpróbált ebből következtetni, vajon azért vannak várakozó állásponton, mert a szakszervezet kiáll értük és még folynak az egyeztetések? Vagy ez egy taktikai időhúzás, amikor mindkét fél makacsul ragaszkodik az eredeti álláspontjához?
Azt hallotta, hogy a munkahelyén már több helyén beszéd téma az ő ügye, (többek között a liftben is) persze ezzel nem megy sokra, meg azzal se, ha sajnálják, de az együttérzés, a szolidarítás ( amelyet még kevés helyen ismernek) annak van ( lenne) helye. Az azonban mindenképpen elgondolkoztatja, és kicsit félelmetesnek is érzi, hogy a „ még nem kirúgottak” annyira féltik az állásukat, hogy egyszerűen nem mernek vele kapcsolatba lépni, mert ő már egy megbélyegzett, a társadalom perifériájára került( nem önszántából ) és akkor már bele lehet rúgni, levegőnek lehet nézni? Ez szörnyű!
Egyik ismerőse azt mondta: te gyorsítani akarod az időt, de gondolj bele, van akinek minden nap ajándék és hogy örül minden napnak! Persze, lehet ezzel vigasztalódni, és hasonlíthatja a sorsát nagyon súlyos betegekhez is, de az sosem visz előbbre a lelki fejlődésben, csak egyfajta vigasztalás. Számtalanszor megtapasztalta már korábbi riportalanyaitól, hogy mennyire lehetetlen, kilátástalan helyzetben élnek, küzdenek, és nem omolnak össze. Olykor sírdogálnak, fohászkodnak, de talpon maradnak… megannyi megrázó riportjai közül most eszébe jutott egy középkorú hölgy, akit tulajdonképpen egy olyan szállóról dobtak ki, ahová azok az emberek kerültek, akik hajléktalanok voltak korábban. A parányi lakásban már összepakolt mindent… A történet úgy szólt, hogy bár volt anyja, de nevelőintézetbe adta, ezzel letudva a gyerekét… és ahogyan sok esetben ez lenni szokott, hányatott élete volt. Általános iskolát végzett, segédmunkát kapott, aztán megismerkedett egy férfival, össze is költöztek, de a kapcsolat nem sikerült. Sírva mesélte, mennyi kifizetetlen számlája van, eladta bútorait, vett egy gumimatracot, amit éjjel a benzikútra vitt felfújni, hogy legyen min aludnia. És a bajban nem volt senkije, még az öngyilkosság gondolata is felmerült benne. Nekem szegezte a kérdést: “én miért vagyok rosszabb ember, mint a többi? Nem lettem prosti, alkoholista, megállom a helyem az életben, és mégis..”
Erre nehéz válaszolni, de azért bíztatta, hogy ne veszítse el a reményt, elismerő szavakkal buzdította, hogy képes lesz még változtatni, tanulni, és idővel biztosan talál magának valakit, csak ne veszítse el a reményt…
Ahogy ezt most leírta, akár önmagának is szólhatna… vajon mit hoz a jövő hét?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: