Amikor dolgozott, a hétfő volt a hétindító nap, amikor a naptárában látta az egész hetét, és ehhez igazított mindent: a bevásárlást, a főzést, a házi munkát, a szabadidős progamokat. Jó volt ebben a pörgésben, pláne, hogy a munka túlnyomó része egyfajta izgalommal és örömmel töltötte el és ennek tükrében teltek a napok. Általában gyorsan, egyik feladatból esett bele a másikba, illetve nem egyszer párhuzamosan bonyolította a dolgokat, de így is jó volt. Tréfásan egymást között szokták mondani: „nem ismerünk lehetetlen, mindent megoldunk, adott helyzetben döntések sorozatát kellett meghozni, rövid idő alatt. De többek között ettől is volt szép ez a munka.
Erről egykori tanára, Bodor Pali bácsi mondatai jutottak eszébe, aki mindenkit óvott a médiában való tevékenységtől, illetve azt mondta: „az igazán erre a pályára való ember, ha egyszer belekóstol, függővé válik tőle”… igen, ő is megtapasztalta ezt az érzés, de ehhez még hozzá járul a szociális érzékenysége, empátiája, és a szakma iránti alázat, mert enélkül ezt a munkát nem lehet végezni.
A héten vár rá egy megbeszélés munka ügyben, már ennek is örül, hiszen kimozdulhat ebből a lehetetlen helyzetből, és újult erővel, új ötletekkel vághat neki egy másik tevékenységnek, legalábbis most nagyon bízik benne. A munkahelyéről semmi hír, nem kapott új levelet, nem hívták telefonon, nem tudni, hogy ez jó, vagy rossz, esetleg a kettő között van, vagy az már jó hír, hogy nincs rossz hír? Mindenesetre a lelkét minden nap gyötri, és az is felzaklatja, amikor a kirúgott társaival beszél, mert ordít mekkora igazságtalanságot követtek el velük szemben. Természetesen mindig „arctalan” döntések születnek, egyik vezető sem vállalja szemtől szembe, hogy „én rúgtalak ki”, a csoportos létszámleépítés indokába – minden belefér.
És természetesen nem vigasztalja az sem, hogy akik még dolgoznak azt mondják: ránk is ez a sors vár! Egyrészt ez nem biztos, hogy bekövetkezik, másrészt addig az ő élete egy léket kapott, igaztalanul…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: