Délután egyszerűen nem találta a helyét, bár a szokásos teendőkön túl volt és beszélt is néhány hozzá közel álló emberrel, mégis egyfajta megmagyarázhatatlan nyugtalanság kerítette hatalmába. Hiányzott a pörgés, a munka, és valamennyire a sikerélmény is… A lelkében szürkeség uralkodott, és mint mázsás súly nehezedett rá, amit nem tudott letenni, csak nyomasztotta.
Megpróbált a jelenlegi helyzetéből tőkét kovácsolni, ( hiszen a mondás szerint minden rosszban van valami jó ) de azonkívül, hogy több ideje jutott gondolkodni, tervezni, és több időt szánt az emberek figyelésére, nem tudott felmutatni semmi jót. Bár jól tudja, hogy egy-egy krízis kapcsán némileg a beszűkűlt tudatállapot vezérli az embert, amikor csak az adott probléma foglalkoztatja, és nem látja a jövőjét.
És ahogy ilyenkor lenni szokott, az ígért munkákkal kapcsolatban nem hívták vissza, és nem is válaszoltak, bizonyára kínos nekik, pedig szerinte egy alapvető emberi gesztus, ha nyíltan az illető a tudtára adja: bocs, de mégsem sikerült! Egy gyors ötletbörzét készített magával, milyen képességekkel rendelkezik, mire van igény az emberek részéről, és hogy tudja megvalósítani, illetve hoz-e biztos megélhetést a konyhára? Na igen, ezek nagyon fontos kérdések, amivel érdemes komolyabban is foglalkoznia, de ehhez már a barátokat is bevonja.
Ráadásul itt a hétvége, talán az utolsó a sorsdöntő kirúgás előtt, hiszen a jövő héten letelik a 30 nap, és választ kell kapnia. Azért az érdekelné, vajon kik olvassák el azokat a leveleket, amelyben kérte a visszahelyezését, mi látszik az arcukon, elintézik egy vállrántással és félredobják nyugodt lelkiismerettel? Ezt sosem fogja megtudni.
A gyerekeknek nem mutatja belülről mennyire szorong ezért, bár biztos jó radarjuk van arra, hogy kiszűrjék. Még tud mosolyogni, átölelni őket…
Már nincs olyan sok hátra a bizonytalanságból
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: