Ma elment az „ Öreg Bölcshöz”, a volt főnökéhez, aki egy óriási szaktekintély a szakmában, kiváló ember és nagyon jó vezető volt. Miközben készülődött, meseszerűnek érezte az egészet: a „szegény lány” útra kel, és az öreg bölcstől kér tanácsot …és ha majd legyőz három akadályt – feljuthat az üveghegy tetejére és onnan kiabálhat: sikerült! Győztem megint – bár majd bele rokkant.
Jól esett, hogy kibeszélhette magából ezt az egészet, hol indulatosan, hol szomorúan, hol bizakodva. A közös eszmefutattás során az Öreg Bölcs is feltette a nagy kérdés: mihez fog kezdeni ezután? Na igen, nem sok ideje van a gondolkodásra, mert az idő vészesen fogy, viszont ha egy munkahelyről elküldenek több mint száz dolgozót, akkor azok egy részének össze kéne fogni, és kitalálni a „ hogyan tovább-ot”! és hinni benne, hogy ennyi kreatív, szellemi munkát végző embernek kell találni valami olyan dolgot, amit képesek megvalósítani, és amiből meg is élnek.
Reggel megkérdezte tőle egy ismerőse, hogy dolgozni siet? Egyáltalán nem sietett, csak a régi megszokott tempó, amikor mindig rohanni kellett, hogy a napi 24 órájába minden bele férjen, és ezt a tempót érzi még a lábaiban. A vacsoránál a kisebbik gyerkőc rákérdezett: még nem kell az utcára költözniük? Na az ilyen és ehhez hasonló kérdéseknél azért könnybe lábad a szeme.
Olyan érzése van, mintha a lelkét két láthatatlan harang húzná egész nap, az egyik azt mondja: törődj bele, fogadd el, engedd el, gyászold meg, sirasd meg, és fogd fel, hogy eddig volt rád szükség! A másik harang űzi, hajtja, nem hagyja aludni és kikapcsolódni, a győzelem felé tereli, biztatja, erősíti, mosolyra fakasztja.
Csak a fején ne érezné sokszor azt az abroncs-szerű szorítást, ami minden bizonnyal a stressz miatt van.
Még két hét, és jön a változás, várja is, meg nem is…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: