Tulajdonképpen örülhetne annak, hogy ez már a második szabad hétvégéje! Élvezhetné a napsütést, a sétákat, és azt is, hogy hirtelen időmilliomos lett, de persze nem tud nyugodt lenni. Folyton munkálkodik benne a kirúgás ténye, a hogyan tovább bizonytalansága, a nincstelenségtől és a kiszolgáltatottságtól való félelem, és kapkodva gondolja végig, hogy minden lehetőséget számba vett-e, és mindenkit értesített-e akire számíthat munka ügyben?! és bizony ezen éjjel is sokat agyal… nappal teszi a dolgát, hiszen a háztartás, a gyerek, a kutya egy végeláthatlan folyamat, amit csak abba hagyni lehet, befejezni sosem, de mindeközben is cikáznak a gondolatai.
Délelőtt ugyanazokat az idős arcokat látja, akik boltból jönnek és beszélgetnek, ugyanazok a kismamák sétálnak gyermekeikkel, és arcról már megismeri a parkot takarító közmunkásokat is. Próbálta kitalálni vajon ki mivel foglalkozhatott azelőtt, mielőtt kirúgták! Az a terebélyes asszonyság lehet, hogy szakács volt, a középkorú vékony nő talán raktárban dolgozhatott, a fiatalember pedig valamilyen ügyintéző lehetett a levelek gereblyézése előtt. Mindegyik mögött egy sors… vajon ők hogyan fogadták a hírt, amikor elküldték őket? Ők is összezuhantak és kétségbe estek? És az első sokk után jelentkeztek a Nemzeti Munkaügyi Hivatalba, majd boldogan elvállalták a közmunkát, hogy tudjanak enni adni a gyerekeinek? Na ez az a helyzet, amikor nincs választási lehetőség! Rá is ez a sors vár, vagy utolsó pillanatban jóra fordul minden? Emlékszik rá, 3 évvel ezelőtt ( amikor ugyancsak ki akarták rúgni többed magával) telt a felmondási idő, leadta a dolgait, még a végkielégítést is átutalták neki, amikor kapott egy telefont a bérosztályról, hogy fizesse vissza, mert visszavették! Nem akart hinni a fülének, kétszer is megkérdezte… amikor behívatta a főnöke azt mondta: saját magának köszönheti, hogy ennyire szívós volt és nem hagyta magát. Persze megmozgatott eget-földet, mindenkinek és minden fórumra írt, akik csak léteztek. Milyen megalázó volt, hogy levélben bizonygatta mennyi mindenhez ért a szakmában, hányféle területen dolgozott, milyen elismeréseket kapott!
A visszatérés egész más volt, máshová helyezték, más emberekhez, és az a nagy eufórikus öröm is elmaradt, pedig nagyon akart örülni… És bár hamar megszerették, és lelkiismeretesen tette a dolgát, mégis volt benne egyfajta törés, nyugtalanság, nem találta a helyét, amolyan poszttraumás stresszhez hasonlíthatta leginkább az érzést.
Még van több, mint tíz napja az ominózus telefonhívásig, amikor nem azt fogják neki mondani: gyere be a céghez, írd alá az elbocsátó papírjaidat, hanem így fogalmaznak majd: egyeztetés végett gyere be X. Y-hoz! Nesze neked, rongybicigli!
Lassan telik az idő, vagy inkább gyorsan?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: